Kálvin emlékévek 2009-2014

Kálvin Dél-Afrikában

2009.09.10., 16:50

A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező!

Holland telepesek, misszió, apartheid, megbékélés. Dél-Afrika viharos társadalmi élete Kálvin János tanításának tükrében.
A hazánknál jó tízszer nagyobb területű, lakosai számát tekintve több mint négyszer annyi népességű, gyönyörű tájakkal, erőteljesen fejlődő gazdasággal bíró országban a lakossághoz viszonyítva (közel 41 millió) a keresztyének aránya 75 %. A reformátusok számaránya 15 %, akik 14 féle református, presbiteri rendszerű egyházban gyakorolják hitüket.

Kálvin hatásával a Jóreménység fokához már 1652. április 6-án, Jan van Riebeeck csapatával megérkezett, aki a Holland Kelet-Indiai Társaság képviseletében lépett partra a Cape of Good Hope-nál. Magukkal vitték a holland reformátusságot, de a Bibliát és Kálvin „napnyugati tanítását” is az akkor jórészt még ismeretlen földre. Azonnal megindult a missziói munka, először a rabszolgák, majd a bennszülött lakosság körében. A református misszionáriusok egyre beljebb hatoltak az akkori területeken, északi irányban, Szváziföld, Zimbabwe, Botswana, Zambia, Malawi felé. A református egyházak így viszonylag hamar és nagy területen terjedtek el Afrika déli tájain. Sajnálatosan azonban éppen az erős missziót kifejtő fehér hollandok, akik viszont nem akartak keveredni semmilyen tekintetben sem az őslakosokkal, formálisan is létrehozták azt a református egyházat (Nederduitsche Hervormde Kerk – NHK), amelyik elvei között szerepelt, hogy „nincs egyenlőség fehérek és a feketék között sem az egyházban, sem az államban”. Az 1800-as évek közepére három református egyház alakult ki: az említett mellett még a Holland Szigorú Református Egyház (NGK) és a Református Egyház (GKSA). A három egyháztest különbözőképpen értelmezte a református hitvallásokat (Heidelbergi Káté, Belga Hitvallás, Dordrechti Kánonok), de az eltérés megmutatkozott abban is, hogy az egyik közösség csak a zsoltárokat volt hajlandó használni istentiszteletén, míg mások egyéb lelki énekeket is. A képet tovább színezte a színes bőrűek által létrehozott többféle nemzeti egyház, s hogy a dolog még érdekesebb vagy bonyolultabb legyen – ami a holland gondolkodásmódot és egyházi gyakorlatot tükrözte -, a 19. században egymás után jöttek létre kisebb lélekszámú presbiteriánus közösségek is. A korai és a későbbi századokban bekövetkezett változásra utal egy dél-afrikai mondás: „Amikor idejöttél, miénk volt az ország, tiéd a Biblia. Most miénk a Biblia és tiéd az ország”.



Jan van Riebeeck partra száll

A stellenboschi egyetem teológiai karának rendszeres teológiai professzora, Dr. Dirkie Smit szerint mindazonáltal e közösségek révén Kálvin jelent meg Afrika déli vidékein különböző változatban. Reformátorunk erőteljes hatással volt az ottani keresztyén hagyományok kialakulására is – írja Smit professzor. Érdekes, hogy a holland kálvinizmus befolyása mellett már korán megjelent a francia hugenották befolyása is, akik nagyobb számmal jelentek meg a Jóreménység foka körül már 1688-ban.



A Jóreménység foka

Az országban szinte a mai napig lehet érezni az apartheid fájdalmas jelenségét. Ennek kialakulása egyházi szinten az 1857-es évhez köthető, amikor a holland református gyülekezetekben az úrvacsorát külön osztották a fehéreknek és külön a feketéknek. Valójában ez a faji, egészségügyi és társadalmi okokkal magyarázható, de nem indokolható szétválasztás, megkülönböztetés volt az egyik gyökere és motívuma a későbbi faji megkülönböztetés ideológiájának és még fájdalmasabb gyakorlatának. Aztán megjelentek olyan teológusok és lelkészek is, akik bibliailag, meg teológiailag is igyekeztek alátámasztani az apartheidot, amit olyan református közösségek is támogattak, ahol nagyarányú volt a fehérek többsége.

Ezzel az egészségtelen, és a Biblia tanításával ellentétes folyamattal szemben kialakultak tiltakozó mozgalmak is. Dél-Afrikában és külföldön egyaránt heves megnyilatkozások születtek az apartheid ellen. Érdekes módon ez a protestáló, tiltakozó mozgalom ugyanúgy Kálvinra hivatkozott, és a református hagyományok elkötelezettjének tartotta magát, mint fajgyűlölő honfitársai. Kitűnő példát adott ekkor egy egyházi világszervezet arra, hogy nagyon is komoly befolyást tud gyakorolni ott és akkor, ahol ez nagyon szükséges. Ezzel bizonyítékát adta annak is, hogy az egyházi világszervezet nem fölösleges „sóhivatal” vagy „vízfej” a keresztyénség történetében, hanem nagyon is hasznos szervezet, ami hatékony szankciókkal tud fellépni a bibliátlan gyakorlatot folyató, botrányt okozó tagegyházzal szemben. Így a dél-afrikai dolgok alakulására jelentős befolyással volt a református világcsalád nyomása. Az erőteljesen faji megkülönböztetést gyakorló dél-afrikai református egyházak (az NGK és az NHK) tagságát a Református Világszövetségben felfüggesztették. Az 1982-ben a kanadai Ottawaban tartott református világgyűlésen az apartheidot hivatalosan is elítélték, bűnnek nevezték, teológiai igazolását herezisnek, tévelygésnek minősítették. Így fogalmaztak a református világcsalád képviselői: „A dél-afrikai fekete református keresztyénekkel együtt kijelentjük, hogy az apartheid bűn, ennek morális és teológiai igazolása az evangélium eltorzítása, s egyben makacs engedetlenség Isten Igéjével szemben, tehát teológiai tévtanítás”. A világszervezetnek, és a református világcsaládnak a nyomása kézzelfoghatóvá vált mind egyházi, mind társadalom-politikai hatásaiban Dél-Afrikában.



Apartheid tábla, csak fehéreknek!

Ilyen előzmények után került sor 1982. szeptember vége-október eleje között Belharban a feketéket befogadó Holland Református Missziói Egyház zsinatára. Itt tanulmányozták az ottawai döntést, elfogadták, s megerősítették azt zsinati határozatukkal. Status confessionis-nak, hitvallásra késztető, kényszerítő helyzetnek minősítették a tűrhetetlen apartheidot, és megfogalmazták az ún. Belhar Hitvallást, amit a zsinat zárónapján egyhangúlag elfogadtak. Ez az új református hitvallás két döntő ponton támadta, és ítélte el az apartheid-teológiát és a faji megkülönböztetés gyakorlatát. Ezek: 1) szembeszállt azzal a törekvéssel, amelyik úgy akarta gyakorolni és megvalósítani az egyház egységét, hogy közben nem tudott bízni Krisztus megbékéltető hatalmában, aki egyedül képes a természeti és kulturális szakadásokat, a megkülönböztetést legyőzni; 2) bírálta és szembeszállt azzal a mélyen gyökerező társadalmi és gazdasági gyakorlattal, amelyik konzerválta az igazságtalanságot, ami magában hordozta az apartheidot. Fogalmazásuk a helyzetnek megfelelően kemény volt. A 2. artikulusban kimondják: „Az egységnek láthatóvá kell válnia, hogy elhiggye a világ, hogy a népeket és csoportokat megosztó szakadást, ellenségeskedést és gyűlöletet bűnnek tartjuk, de ezeket Krisztus már legyőzte. Ennek értelmében pedig mindannak, ami fenyegeti ezt az egységet, semmi helye sincs az egyházban és azt el is utasítjuk”. A hitvallásban hálát adnak a Biblia Szentháromság Istenének az egység ajándékáért, de felszólítanak mindenkit, hogy valósítsa meg a látható egységet, az igazi megbékélést és az irgalmas igazságosságot. A Magyarországi Református Egyháznak is volt közvetetten szerepe abban, hogy Dél-Afrikában további lépések történtek a mentalitásban, a gondolkodásban, olykor a politikában és az emberi kapcsolatok szintjén is makacsul hátramaradó apartheid további felszámolásáért. Ugyanis 1997-ben hazánkban, Debrecenben tartotta nagygyűlését a Református Világszövetség. Ezen kijelentették: az NGK teljes jogú tagságát helyreállítják a református világszervezetben, ha zsinata feltétel nélkül bűnnek és herezisnek nyilvánítja a faji megkülönböztetés elméletét és gyakorlatát.



Holland református templom Dél-Afrikában

A megbékélés és az egységesülés folyamata igen nehezen halad előre. Még mindig nem sikerült az egyházak látható egységét létrehozni, és az egyházi rendtartásban ezt nyilvánvalóvá tenni. Még mindig nincs istentiszteleti közösség és közös hitvallás. Márpedig az egyházak, kiváltképpen a reformátusok látható és tényleges, a lelkekben is megvalósuló egységére igen csak nagy szüksége van a hatalmas és népesedő országnak. Isten irgalmas igazságosságával lehet csak reménységgel szembeszállni annyi sok bajjal, ami a 21. században terheli Dél-Afrikát is: a szegénységgel, a nyomorral, a tudatlansággal, az AIDS-szel, az emberi méltóság ismétlődő durva és szinte napi megsértésével, az erőszakkal és a bűnözéssel. A genfi reformátorra ma nagyobb szükség van Dél-Afrikában, mint valaha. Nem járunk messze az igazságtól, ha így fogalmazunk: legalább annyira, mint az egykori Genfnek, hogy a Jóreménység fok körül is megmaradjon a remény a régmúlt és a közelmúlt súlyos egyéni és közösségi sebeinek gyógyítására, s ne fegyverek döntsenek a feszítő kérdésekben. Talán az egyházi pluralitás, sokszínűség, a 25 teológiai intézet, egyetem, főiskola, bibliaiskola sokoldalúan és tevékenyen fog ebben segíteni az új nemzedékek nevelésével a kiengesztelődésre, a megbékélt ellentétek pedagógiájával és megélt lelkiségével, mint Nelson Mandela politikai vagy Desmond Tutu egyházi kiállása, Allan Boesak református lelkész, korábbi világszövetségi elnök szolgálata is mutatja. Napjainkban pedig éppen azzal, ahogyan például Johannesburgban ülésezett szeptember elején a Református Világszövetség és arról tárgyalt, miként lehet az egyházak segítségével a világméretű párbeszédet támogatni és hatékonnyá tenni a gazdasági és az ökológiai igazságosság érdekében. Vagy azzal, ahogyan a stellenboschi egyetemen rendezett hatalmas Kálvin-kongresszuson a világ több országából érkezett neves szakemberek megvitatták reformátorunk gazdaságetikai és hitbeli, kulturális örökségének jelenlétét és jövőjét Dél-Afrikában és a világ más tájain…

Dr. Békefy Lajos

Rendezvények

Hírlevél


Képgaléra