Kálvin emlékévek 2009-2014

Hogyan lett Kálvin férfivá?

2009.03.19., 12:55

A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező!

Ön is csak a hivatásának él? Nem tud különbséget tenni a nők között és folyton zavarba jön a jelenlétükben? Gondolt már arra, hogy egy társkereső szolgáltatás segítségét kéri? Ahogy Kálvin példája is mutatja: nem érdemes! A megoldás valószínűleg ott van a közelben, férfivá kell válni ahhoz, hogy eljöjjön a nagy Ő.
Kálvin férfivá érésének története Strassbourgban kezdődött, ahol a teológus kényszerű genfi távozás után három évet töltött a francia menekültek gyülekezetében. A fiatal, de ekkora már befutott teológus nagy házat bérelt, aminek fenntartásához szüksége volt asszonyi segítségre. Ahogy ez elméleti embereknél lenni szokott, a házvezetőnő kiválasztása tragikusan sikerült. A helyi akadémia népszerű egzegézis tanárának, a hagenaui, a wormsi és a regensburgi vallási disputák ünnepelt előadójának sikerült olyan házvezetőnőt kiszemelnie, aki teljesen a fejére nőtt. Az asszony amellett, hogy folyamatosan elégedetlenkedett a fizetése miatt, minden alkalmat kihasznált arra, hogy érzékeltesse és kihasználja Kálvin férfiatlanságát. Kálvin ezeket a konfliktusokat nem tudta kezelni, valószínűleg menekült előlük, amivel – mint tudjuk – csak táplálta a tüzet, a magát a reformátor reformátorának tekintő egyszerű teremtésben. Kálvin barátja és munkatársa, Bucer látva a tudós szorult helyzetét, mentő ötlettel állt elő. Megromlott a kapcsolatod a házvezetőnőddel? Rúgd ki és házasodj meg! A 31 éves agglegény hallgatott barátja tanácsára, és beleegyezett, hogy keressenek neki egy megfelelő feleséget.




Feleség kerestetik

Mivel Bucer számára (is) egyértelmű volt, hogy Kálvinból hiányzott a leánykéréshez elengedhetetlenül szükséges „offenzív hozzáállás”, magára vállalta, a korszakban egyébként is elterjedt házasságközvetítői szerepet. Kálvin megadta a paramétereket: „A legfontosabb értékek egy nőben, amik megnyerik a lelkemet, az a kedvesség, a tisztaság, a választékosság, a takarékosság, az alázat – s legyen olyan, aki törődik egészségem állapotával is”. Ez utóbbi kitétel a már fiatalon is sokat betegeskedő teológus alkatára utal, aki naponta csak egyszer étkezett, gyakran szenvedett gyomorrontás, fejfájás, epekő, aranyér, köszvény, láz és krónikus aszthma miatt. Mit mondjunk? Kálvin nem volt egyszerű eset…

Bucer természetesen nem egyedül és nem főállásban indult háztűznézőbe. A „feleségkereső bizottságnak” másfél évébe került, míg egy megfelelő jelöltet tudtak találni. Az első potenciális feleségjelölt egy gazdag hölgy volt, aki nagy segítséget jelentett volna az anyagi problémákkal küzdő Kálvin számára. A hölgy testvére lelkes tanítványa volt Kálvinnak, ráadásul a házasságközvetítő bizottságnak is tagja volt. Mindenki más kapva kapott volna az alkalmon – kivéve a vőlegényjelöltet. Fenntartásai voltak, mert a hölgy nem beszélt franciául, bár a reformátor kedvéért elkezdett kicsit foglalkozni a nyelvvel. A kommunikációképtelenség viszont – ahogy a mai családterápiai kézikönyvek is nagyon helyesen oktatják – váló ok. A másik problémát pedig éppen a pénz jelentette. Kálvin írt is erről barátjának, Farelnek: kettőjük anyagi helyzetének különbsége folyamatosan feszélyezte volna őt. Így feladta ezt a lehetőséget.


Korabeli nemesasszony

Farel, aki azt gondolta, hogy a strassbourgi magányban élő Kálvint végzetesen megviselheti a lehetőség elvesztése, gyors krízis-megoldásként saját gyülekezetéből ajánlott egy hölgyet. Ő jól beszélt franciául, hívő református volt, aki soha nem volt házas. Farel ajánlatról hamar bebizonyosodott, hogy „vak vezet világtalant”, ugyanis a kiszemelt ara már ötvenes éveinek közepén járt, azaz mintegy 15 évvel volt idősebb Kálvinnál. A teológust valószínűleg ez az ajánlat jobban megviselte, mint a gazdag asszonnyal füstbe ment esküvő, még csak válaszra sem méltatta Farel ajánlatát.

Bucerék társkeresőrendszere, talán éppen Farel modortalanságát kompenzálandó, felkutatott egy tökéletesnek tűnő megoldást. A feleségjelölt szinte valamennyi elvárásnak megfelelt, csinos volt, takaros, lelkes, odaadó és francia ajkú. Nem szólt ellene semmi, s bár nem saját választás volt, Kálvin már az eljegyzésre gondolt. De csak egy darabig, mert most éppen az lett a baj, hogy nem volt semmi baj. A hölgy beleszeretett Kálvinba, akinek lelki, intellektuális, és testi beállítottságától egyszerűen távol állt a szerelmi szenvedély. A reformátor – akár a házsártos házvezetőnő esetében – ismét csapdába esett. A jövendőbeli ara szinte kényszerítette a házasságra, s megpróbálta a prédikátort „mindenféle kedveskedéssel legyőzni”. Ahogy közeledett a kitűzött házasság időpontja, Kálvin egyre inkább vonakodott, de mint férfi még mindig nem tanult meg igent vagy nemet mondani. Végül a menyasszony testvérét, Antoine-t kérte meg, hogy a szakítás rossz hírét közölje a szenvedélyes hölggyel.

Kálvin párra lel

„Mindeddig nem találtam megfelelő asszonyt feleségnek, s állandóan azon töprengek, hogy kell-e egyáltalán nekem feleség?” – írta Kálvin egyik levelében. A reformátornak szembe kellett néznie azzal, hogy rosszul kezelte a házasság kérdését. Kiderült, hogy a párválasztás nem elméleti kérdés, csak akkor találhat társra, ha tényleg hisz ennek lehetőségében, ha legyőzi a félelmeit, és várja a csodát, éppen úgy, mint ahogy ezt Isten Országáról hirdette teológiájában és igehirdetéseiben. E felismerésben – persze – már vastagon szerepet játszott egy találkozás. A feltámadó vonzalom nem elvont szempontoknak felelt meg, hanem végre Kálvinból táplálkozott. Az új élmény azt a képességét ragadta meg Kálvinnak, amiben a legerősebb volt: a lelkére hatott. Egy csapásra minden megoldódott.

Idelette de Bure a reformátor gyülekezetéhez tartozott. Özvegy volt, férjét, aki pestisben halt meg, maga Kálvin temette el. A fiatal teológust mélyen megérintette az asszony méltóságteljes odaadása, amivel ápolta haldokló férjét, nevelte két gyermeküket. Idelette 31 éves volt ekkor. Anabaptista holland menekültként érkeztek férjével Strassbourgba, ahol Kálvin gyülekezetébe kerülve reformátusok lettek. Nem ismerjük a részleteket. Házasságukat William Farel áldotta meg 1540. augusztusában.


Idelette de Bure

Idelette csendes, szelíd természetével stabil hátteret biztosított a – fizikai és lelki értelemben egyaránt - lázasan alkotó Kálvin számára. ”Életem legjobb társaságát ő alkotta”. – „Hűséges segítőtársam volt lelkészi szolgálatomban is” – vallott házasságukról Kálvin. A reformátor életrajzírói így írnak az asszonyról: „szelíd erő jellemezte, egyéniség volt”. E nélkül nem is működött volna a házasság, hiszen, ahogy ez már korábban kiderült, nem lehetett könnyű a reformátor feleségének lenni. Kálvin hűségesen szerette társát, de az életküldetés, amiben jártak, rengeteg mindentől megfosztotta őket. A prédikátori jövedelem szánalmas volt. A nagy házban alig jutott hely az intimszféra számára, hiszen folyamatosan menekültekkel, diákokkal, munkatársakkal és még ki tudja kikkel volt tele. Kálvin túlhajszoltságából adódó testi gondjai is állandó kihívást jelentettek. Amikor visszatekintve méltatjuk ezt az alkotó, mások terheit hordozni tudó, önfeláldozó házasságot, látnunk kell vigasztalhatatlan voltát is. A házaspár három gyermeket temetett el.

Az első koraszülött kisfiú 1542 júliusában született, éppen amikor Kálvin és felesége visszatértek Genfbe. Az utána következő öt évben még kétszer készültek a szülőségre, de mindkét gyermeket elvesztették. 1544. május 30-án kislányuk született, aki vélhetőleg fertőzés miatt, magas lázban halt meg. A harmadik gyermek is koraszülött volt. A mai olvasó pszichéje számára ezek az események feldolgozhatatlannak tűnnek. Egy család számára a gyermek elvesztése az élet értelmétől fosztja meg a szülőket, ez a seb nem forr be soha. Annak ellenére, hogy a korban ez sajnos gyakori esemény volt, Kálvin ezekről a csapásokról bibliai alak módján szól: „Az Úr adott nekem fiút, de csakhamar el is vette. Ez talán a kegyelem elvesztésének a jele? Nem! Hiszen fiak seregét ajándékozta nekem a keresztyén világban”.

Aztán megtörtént a legrosszabb. Alig kilenc évi házasság után, 1549. március 29-én meghalt Idelette. Mindössze 42 éves volt. Kálvin jegyezte szerint ezek voltak utolsó szavai: „Ó, dicsőséges feltámadás! Ó, Ábrahámnak és atyáinknak Istene! Századok óta reménykedtek Benned, és senki meg nem szégyenült. Én is Benned bízom!”. Kálvin még ennyit ír erről: „Amikor már nem tudott tovább beszélni, én szóltam hozzá néhány szót Krisztus kegyelméről, az örök élet reménységéről, földi életünk zarándokút jellegéről és a hazatérésről. S aztán mást nem tudtam tenni, imába merültem”. Idelette halála után egy héttel ezt írta Kálvin egyik barátjának: „Nemcsak arra volt elszánt, hogy megossza velem a hátratételt és a szegénységet, hanem kész volt értem a halálba menni. Ha nem erőnek erejével uralkodom magamon, nem tudtam volna ezt a veszteséget elviselni”.


Protestáns életszemlélet

Legyünk őszinték, a mai fül számára nehéz szavak ezek, de tévedés lenne vallásos intellektualizálásnak tekinteni őket. Kálvin, Idelette, a gyülekezetük a keresztyénség ügyének szentelték életüket. Isten Országát szolgálták ebben a világban, és miközben ez a misszió pokoli nélkülözések, áldozatok és kínok közé szorította őket, egyfajta érinthetetlenséggel vértezte fel a reformátusokat. A reformáció ügye olyan közösségformáló erő, amely szétfeszíti a hagyományos nemi és családi szerepeket, és új funkciókat fedez fel az együttélésben. Úgy is mondhatnánk, hogy a házasság bensőségessége és szövetség jellege átlép közösségi dimenziókba. A hitközösség konkrét sorsközösség is egyben, a szolidaritás a vérrokonságnál is erősebb élményként szolgál a korban. Európa menekülő protestáns közösségei egy új minőségű testvériség hordozói. Megdöbbentő az a „túlvilági immunitás”, amivel Kálvinék nyíltan kimondják: a sorscsapások elől nincs menekvés. Milliók ajkain fogalmazódnak meg hasonló nyers, tiszta vallomások a korban, amik - akár a református zsoltárok hangjai - a szószéken, a sírok mellett állva, a betegágyak felett és a harcmezőkön ugyanazt a bizonyosságot hirdetik Európa népei és a világ számára. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8,31)

Milyen férfi lett Kálvin? Éppen olyan, mint amilyen reformátor. Az ügy, amelynek elhívott szolgája volt felülírta benne az életközösség hagyományos funkciójára vonatkozó igényeket. Fiatalkori csetlés-botlása is arra szolgált, hogy végre rájöjjön, mit akar a házasságtól, hogy megtalálja azt a nőt, aki ebben a nehéz hivatásban társa és valódi segítsége lehet. Kis túlzással a házasság nála papi funkciót kapott. Persze, hol tartunk ma ettől? Polgári szemlélőként nyilván messze, de egy fiatal protestáns teológus számára talán lehetnek tanulságai a történetnek. A lényeg, hogy mint minden férfi, Kálvin is végigjárta a rátalálás útját, és házassága autentikus részét alkotta életének. Idelette de Bure csodálta és követte férjét. Hogy szerette-e szerelemmel? Provokatív kérdés. Csak akkor tudnánk megmondani, ha láthattuk volna a fentről letekintő asszony arcát, amikor férje, Kálvin János a temetés után pár héttel szép, kalligrafikus betűkkel neki ajánlotta az utolsó közös napokban elkészült II. Thesszalonikai levélről írt kommentárt.

- Mi mást is adhatott volna búcsúzóul?

Szerkesztette és írta: Pásztory Ádám, Dr. Békefy Lajos: Az elfelejtett asszony című írása alapján. Köszönet továbbá a KRE internetes újságíróinak, akik végigolvasták és helyet adtak a szívükben e fenti, különös szerelemnek, illetve, hogy szorgosan gyomlálták a szöveget!
Kálvin János életrajz

Rendezvények

Hírlevél


Képgaléra